ezentúl itt: http://mborz.livejournal.com

Jé. Úgy értem... Jé.

Nagyon furcsa, ahogy az emberrel fordul egy keveset a világ és máris elítéli a nem-is-olyan-régi életmódját. Megérti, de tudja, hogy nem jó, és mert tudja, hogy nem jó, idegesíti, hogy ezt a nem jót művelte maga is, és mert idegesíti, érti ugyan, de néha nem akarja, és ezért mégis elítéli. (Én se leszek filozófus :D)

Ami van, a következő:

Az utóbbi időben úgy éreztem, egyre inkább elveszítem a kapcsolatot a világgal és a saját életem fizikai folyásával, ezért döntöttem úgy, hogy a minimálisra redukálom a netes létezést és az energiát, amit a gépen való pötyögésre fordítok, értelmes dolgokba feccölöm. Példának okáért készülök az érettségire...
Hogy sikerül-e... hát, többé-kevésbé úton vagyok. A körülmények persze kivétel nélkül megnehezítik a dolgom, de nagyon nehezen tévesztem a célom szem elől. (A cél valami ilyesmi: felfedezni, megismerni, tapasztalni, tevékenyen részt venni mindenben, ami érint, megkavarni az állóvizet, segíteni annak, aki rászorul a segítségemre, a virtuális helyett valós térben. Hogy a virtuális tér eszköz legyen a valós léthez, és nem fordítva.)

Amit furcsának tartok, az, hogy rengeteg embert látok, aki nagyjából az internetbe ágyazva él, fizikai kivetülése arra jó, hogy beazonosítható legyen a közösségi oldalakon és a fórumtalálkozókon, és amit három dimenzióban megél, rögtön közli a blogján, legyen az mégoly jelentéktelen és elhanyagolható esemény, mint egy matek kettes. Nem is ez a legfurcsább, hanem hogy ők teljesen jól érzik magukat. Én iszonyú lelkiismeretfurdalással küzdök, ahányszor két óránál többet töltök a gépem előtt, vagy tanulás címén az angol Wikipedia bugyraiban kötök ki.
De nem, ők szemlátomást elfogadták, hogy minden megnyilvánulásuk bináris kód formájában építő eleme a világhálónak. Sőt, néhányan büszkék rá. 

Egy szóval sem mondom, hogy az internet rossz dolog. A lehető legjobb, ha valaki jól használja. Az elérhetőség, legyen az emberek vagy információk elérhetősége, aminek a hiánya rengeteg katasztrófát okozott a történelem során, nagyon fontos. 

De nem pótolja a világot, azt az elképesztő fizikai környezetet, ami körülvesz. A National Geographic Online legszebb fotója sem pótolja az élményt, ha az ember eljut Toszkánába vagy akár Székelyföldre. És nincs az az érzékletesen megírt Wikipedia szócikk, ami pótolhatja a könyvtárban nyolc szakirodalomból összeszedett információt az új-zélandi gyöngyhalászatról. És még számos jól csengő, hatásvadász példát hozhatnék, de a mondandóm ettől még ugyanaz:
Annak az embernek, aki a valós világból nem tapasztal eleget, nem teljes a saját maga által alkotott univerzuma. Olyan árnyalatok, finomságok, rezdülések hiányoznak belőle, amitől nincs meg benne a minimális egyensúly, ami a működésükhöz szükséges. Ezek az emberek az univerzumaik istenei.

És hát többé-kevésbé ezért is vagyok ateista.

Ezen gondolkozom. Hogy miért nem én? Valószínűleg defektes vagyok.

De nem megy.

Nem, és kész.

De miért?

Engem miért nem kap el a dughatnék, ha rám villan egy japán popénekes porcelánbaba-arca a photoshopolt portfóliójából? Miért nem izzad a tenyerem, ha megriszálja a kerek kis fenekét egy youtube-videón? Miért nem visítok fel, ha meglátom, hogy ránéz egy kollegájára? (Még akkor se, ha az ágybainvitálás nyilvánvaló.)

Azt hiszem, immunis vagyok. Élőben lehet, hogy nem lennék. De így kábé annyira izgulok rájuk, mint a szépen kifestett női modellekre. Szépek, szépek, de...

De nem tépném őket cafatokra az ágyban a hetvenedik menet után, miközben a nevüket sikítom.

Nem érdekelnek.

Bocs, lányok, drágaságok, akik szeretitek, de tőlem ne várjatok megértést. Pláne nem azt, hogy megtérek (aztán... ki tudja... de NEM, most nem).

tietek, Iris

Hát nyár van. Bár már tart egy ideje, most kapott el igazán az érzés.

Amire most hirtelen vágyom, az valahogy így néz ki:
Olyan helyen szeretnék lenni most, mint a kis ház Jiri Menzel (nincs olyan r betűm) Szeszélyes nyár című filmjében. Tóval, nádassal, csónakkal, tűző nappal, biciklivel, meg a dagadt macskámmal. Kivinnék egy csomó könyvet és ott meditálnék majdnem egész nyáron. Felkelnék, csobbannék a tóban, kiülnék olvasni és megszáradni, ennék valamit, elindulnék a környéken valamerre, bevásárolnék a közeli faluban (vennék dinnyét is), hazaindulnék a poros földúton, amikor hazaértem, csobbannék a tóban, aztán lezuhanyoznék, felöltöznék rendesen, nehogy megzabáljanak a szúnyogok, főznék valamit és áthívnám az ismerősöket, akik aztán remélhetőleg előbb-utóbb hazamennek, én meg lefeküdnék...

Igazából a hely hangulata, ami nagyon megfogott, a nyár-szag, a rovarhangok a mellig érő fűben, meg a tó.

Annyira szeretném végre kipihenni ezt az évet, elsősorban az embereket.

Ehhez képest egy hónapig Bécsben fogok tanulni (ennek nagyon-nagyon örülök, és piszok mázlistának érzem magam, mielőtt bárki rám röffenne, hogy mit képzelek), aztán próbákra járok meg koncertezni, és bulizom össze-vissza, ahogy azt tettem egész évben. Ősztől pedig tanulok, mint a güzü, az érettségi nemjáték, a felvételi nemjáték, és egy darabig semmi nem játék most már, legalábbis amíg gyerekeim nem lesznek. (Az pedig, remélem, még várat magára.)

Viszont egész kicsit zavarnak csak a kilátásaim, függetlenül attól, mennyire különböznek a vágyaimtól. Mert egyszer úgyis megtalálom azt a helyet, ami majdnem olyan, mint a filmben, és lógatom a lábam, amíg meg nem unom. Ott van bennem ez az egész, és úgyis összejön. Mint a régész szak jövőre.

Remélem.

Rájöttem, hogy azért fekszem le olyan későn és alszom olyan keveset, mert rettenetesen utálok felkelni. Logikai következtetésem így szól: ha lefekszem, alszom, és ha alszom, egyszer kénytelen leszek felkelni. Amit viszont rettenetesen utálok, így hát igyekszem magát az alvást, mint az ébredés kiváltó okát megszüntetni.
Kicsit foghíjas, de így van.
Legszívesebben úgy, ahogy vannak, betiltanám a reggeleket. Senki nem kelhetne kilenc előtt, és punktum. Mindenki átaludná a kócos hajnalokat, amikor leragadó szemhéjjal kerülgeti leragadó szemhéjú családtagjait, akik elbitorolták előle a fürdőszobát, nem lenne első óra az iskolákban, az egyetemeken nem lennének fél nyolckor (brrrr) kezdődő zéhák, és nem lenne ez a reggel sem, amikor megállás nélkül fújom az orrom, nem találom az Áldja meg az Isten, Dr Kevorkian!-t, lusta vagyok kávét csinálni, ég a szemem, elaludtam a hajam, fázik a lábam és úgy nézek ki, mint egy exhumált marslakó.

De boldog lennék akkor, édes istenem! (... vagy édes Tudományom, éljen a South Park mindörökké :D)

Iris 

"Holdvilágnál Ladányi tulajdonképpen szinte vékonynak látszott. A szekértől zötyögtetve Gyurinak kissé mocorgott a gyomra, és ámulva látta, hogy Ladányi viszont a legcsekélyebb jelét sem mutatj, hogy kikívánkozna belőle mindaz, amit bevett. Gyuri meg volt róla győződve, hogy neki most hónapokig nem lesz kedve enni. Neumann törte meg végül is a zarándokok közt honoló csöndet: – Ér ez a megállapodás valamit egyáltalában? Bocsánat, amiért ezt mondom, de szerintem ez a Faragó az öreganyját is eladná egy pohár pálinkáért.
– Nézzétek csak – felelte Ladányi –, mi ma tulajdonképpen egy erkölcsi tandrámát adtunk elő. Megkértek, hogy jöjjek le. Én nem mondhattam nekik nemet. Nem hinném, hogy az én ittlétem sokat változtatna a dolgokon, és még csak nem is azért, mert Faragó elvtárs garantáltan gazember, hanem amiatt, ami az országban általában véve történik. Mi ma egy icurka-picurka kis győzelmet arattunk, de most olyan évek jönnek, amikor vereség vereséget követ majd. Csak azt remélem, hogy Háláson nem felejtik el ezt a mi kis győzelmünket.
– És az atya mit gondol, meddig tart még ez az egész? – kérdezte Gyuri, de maga se tudta, hogy csakugyan hallani akarja-e a választ.
– Nem sokáig – jelentette ki Ladányi. – Szerintem körülbelül negyven évig legfeljebb. Ki kell várni, amíg a barbárok megöregszenek és megpuhulnak.
Nem ezt a választ szerette volna hallani Gyuri, főleg nem Ladányitól. – Akkor legfőbb ideje elmenni innen.
– Szó sincs róla. Először is, mint bizonyára tisztában vagytok vele ti is, manapság már egyáltalán nem olyan könnyű disszidálni; másodszor pedig, és szeretnék rámutatni arra, hogy ez a gondolat korántsem az egyház szabadalma, az anyagi világ nem számít. Nem maguk az életviszonyok számítanak, hanem az, hogy mit gondolunk felőlük. Vegyünk például egy parasztot, aki egy kis faluban él Kína kellős közepén; könnyen lehet, hogy a legboldogabb ember az egész föld kerekén, mert neki két disznaja van, a többi falubélinek meg csak egy. Az élet nem olyan, mint a kosárlabda, nem pontokra megy a játék, hanem csak az a fontos, hogy itt mi van. – Mutatóujjával Ladányi a homlokára bökött. – Csak az veszít, aki föladja – aki pedig föladja, az meg is érdemli, hogy veszítsen. A kosárlabdában előfordulhat, hogy veszítünk. Az életben azonban csak akkor, ha magunk is elfogadjuk a vereséget. Ti szerencsés gyerekek vagytok, nagyonis szerencsések. Olyan viszonyok között élünk, amelyek próbára teszik az embert; márpedig az ember, hacsak nem nagyon ostoba, örömmel vesz egy kis csigázást.
Hála legyen érte a nagy Sztálinnak. Gyuri egyáltalában nem volt benne biztos, hogy ő is ugyanolyan jól érezné magát egy börtöncellában, mint Ladányi. – Azért én egy Párizsba szóló vonatjegynek jobban örülnék – vetette ellen. – Szeretnék is mindjárt lekötni néhány imát az ügy érdekében.
– A legnagyobb készséggel továbbítom majd az óhajodat, de vigyázz, sose szabad túlságosan konkrét dolgokat kívánni, mert a végén még úgy jársz, hogy teljesül a kívánságod. Végtére is lehet, hogy Pesten boldogabb leszel, mint Párizsban.
– Hajlandó vagyok vállalni a kockázatot. Csak a sztahanovista esztergályosoktól megszabaduljak.
– Valóban, ez a munkáskultusz kissé fárasztó. Mellesleg az egészben az a legmulatságosabb, hogy túlnyomórészt egy nagy hasú német tudóstól származik, akinek soha életében nem volt rendes állása, hanem abból élt, hogy megfejte az ismerőseit, egyébiránt pedig olyan fölöttébb kispolgári dolgai voltak, mint például a cselédlány teherbe ejtése. És milyen unalmasak azok a művek! Közben meg mostanában szokás lett megfeledkezni egy bizonyos szegény ácssegéd művéről, aki halászokkal vette körül magát.
Egy darabig csöndben zötyögtette őket a szekér.
– Marx hatalmas befolyásában az a legfurcsább, hogy a könyvei egyszerűen olvashatatlanok – tűnődött hangosan Ladányi. – Persze az is lehet, hogy éppen az érthetetlenségében rejlik a vonzereje; valami misztika árad a statisztikai adatokból meg a szövőmunkások béréből. De még eljön a nap, amikor majd jót nevetnek rajta az emberek. Sajnos azonban, akadnak, akik komolyan hisznek benne; nem azok persze, akik most lépnek be a pártba, hanem akik már a háború előtt is kommunisták voltak, amikor még be volt tiltva az egész mozgalom. Ezek csakugyan hisznek a tanaiban, és miként arra bőséggel szolgáltat példákat az egyháztörténet, néha nagyon hosszú ideig eltart, míg egy-egy tébolyult eszme kimúlik.
– Én azt hiszem, egy New York-i kávéházból szeretném figyelemmel kísérni ezt a folyamatot. A távolból nézve talán még bizonyos élvezetet is lelnék benne.
– Én is – vágta rá kórusban Neumann.
– Az, hogy szeretnétek világot látni, életkori sajátság. Még sohasem voltatok külföldön, nem igaz? Vigyázzatok, fiúk, mert előfordul, hogy az ember nagyon megszereti a börtönét.
Épp időben érkeztek még a vasútállomásra, hogy elkapják a pesti vonatot. Neumann, aki rendelkezett azzal a felbecsülhetetlen értékű adottsággal, hogy képes volt vonaton aludni, végighevert a szomszéd fülke üres ülésein, Ladányi pedig könyvet vett elő - Konfuciusz Analektái-t. – És jó? – érdeklődött Gyuri. – Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy az ember jó könyveket olvasson – mondta Ladányi –, csakis nagy könyveket szabad olvasni.
– És azt honnan lehet tudni, hogy egy könyv nagy-e?
– Ha mondjuk, egy-két ezer évet kibírt, az már rendszerint jó jel. Ez is például egészen jó kis könyv. A fiatalabbak közül néhányan azt a feladatot kaptuk, hogy tanuljunk meg kínaiul. Az elöljáróink szerint Kína nekünk még nagyon nagy piacunk lesz. Egy-egy jezsuita minden évben kap egy levelet, a levélben pedig az utasításait. Az az érzésem, hogy valószínűleg ki akarnak vonni bennünket Magyarországról. Szerintem ugyan ez nem helyes, de hát ilyenkor életbe lép az eskü, amiben feltétlen engedelmességet fogad az ember.
Gyuri tizennégy éves kora óta nem volt templomban; akkor is a mamája cipelte el húsvéti nagymisére. Magától értetődik, hogy azóta többször is megpróbált kapcsolatot létesíteni Istennel, főleg olyankor, amikor azt hitte, hogy meg fog halni, de mindig csak ahelyt, ahol éppen tartózkodott, és sohasem templomban. Kétségkívül ez volt a legfőbb előnye annak, ha valaki vallásos neveltetést kapott: kapott az ember egy telefonszámot, amit baj esetén feltárcsázhatott, se ez legalább némi vigasszal szolgált, ha nem is vette fel senki a kagylót. Gyuri jól ismerte az Isten létezése mellett szóló érveket – a világban megnyilvánuló fölsőbb terv bizonyítékát ("íme, ezt nevezem én jól megtervezett világmindenségnek"), az univerzum mesteri tökélyének bizonyítékát (és csupáncsak viccből valóban kár lett volna annyit bajlódni a világ összeeszkábálásával), meg Pascal véleményét is, miszerint száz frank Istenre – tétre, befutóra. Mindent egybevetve azonban Gyuri szemében a legmeggyőzőbb érv Jézus elfogadására s egyszersmind a legegyszerűbb is az volt, hogy Ladányi hitt benne.
Amikor megérkeztek Budapestre, Ladányi megköszönte Gyurinak és Neumann-nak a segítségüket. Gyuri akkor látta utoljára Ladányit. Akkor ezt természetesen nem is sejtette, évekkel utóbb azonban, amikor egyszer újra felidézte a jelenetet, az az érzése támadt, hogy Ladányi alkalmasint tudhatta. – Ne felejtsd el azt, amit a jó könyvekről mondtam. És a Bibliát is olvasgasd. Tudod, elég jó kritikákat kapott. – Ladányi egyáltalában nem olyan hangon mondta el búcsúintelmeit, mint egy porszívóügynök vagy mint egy jó barát, aki valami jó olvasnivalót ajánl, hanem sokkal inkább úgy beszélt, mint egy látogató, aki a beszélőn vekni kenyeret nyújt át a rabnak, melyben ráspoly van elrejtve."

(Tibor Fischer: A béka segge alatt)

(előzmény: Fuxy írása (az) isten(ek)ről, 2008. január 25-én, pénteken, uzsonnaidőben :)

Az első körben leszögezem, leginkább a további félreértések elkerülése végett, hogy én ateista vagyok. Persze, sok mindenben hiszek, mert az ember genetikailag kódolt a hitre, de nekem nem fekszik a legfőbb lény(ek) kultusza. Nem azért, mert "hiszem, ha látom"-típusú ember lennék... De itt már elérkeztem a mondandómhoz.

(Jelmagyarázat: Isten alatt a továbbiakban értendő minden Teremtőt vagy übermenschet imádó vallás vagy kultusz fő alakja; Jehova, Krisna, Brahma - Visnu - Siva, Zeusz, és egyebek. Buddha egyébként teljesen más, inkább követendő példa, mint imádandó isten - amennyire én tudom.)

Isten, amennyire én látom, amellett, hogy kiváló fenyegetőzési alap (Isten szeme mindent lát... ha hinnék benne, ezért nagyon tudnám sajnálni :)), nagyon gyakran ürügy is. "Nem tehetek róla, Isten ilyennek teremtett." Ez egy jó kis egérút a felelősségvállalás elől, Istenre mindig lehet hivatkozni, és még csak nem is sértődik vagy büntet meg érte. Továbbá sok másra is, fenyegetésre, a célok elérésére, félelemkeltésre, gyereknevelésre, stb. is kiváló eszköz egy felsőbb hatalom, aki figyel és halálod után megbüntet, ha nem úgy teszel, ahogy a Vatikán, a mami, a parlamenti képviselő, stb. óhajtja. Részemről az ilyenfajta "eszközhasználatot" különösen gusztustalannak tartom, főleg, ha a cél az illető saját érdeke. De az erkölcsi ítélettől függetlenül is úgy gondolom, hogy ez senkinek sem jó. Mert az ember ne azért legyen mondjuk korrekt vagy segítőkész másokkal, mert az Istennek tetszik, hanem mert alapvető emberi norma. És ha az ember így tekint rá, azt hiszem, sokkal nehezebben szegi meg.

Ha például azért nem rúgsz bele a másik emberbe, mert valaki (a Vatikán, a mami...) azt mondta, elég nagy az esély, hogy kipróbáld, mert ott motoszkál benned a kérdés, hogy vajon miért mondta ezt. Vagy egyszerűen csak akkorára nő benned a késztetés, hogy jól megrugdalj valakit, valószínűleg elérkezel a pontra, amikor úgy gondolod, hogy bassza meg, aki felállított a szabályt, nincs is értelme, és már emeled is a lábad. Vagy továbbgondolod a kérdést, és úgy döntesz, felülemelkedsz a szabályon, amit nyilvánvalóan önös érdekből állította, aki állította, de legalábbis neked semmi hasznod nem származik belőle. És rúgsz...
A mások állította szabályokat nagyobb eséllyel szegi meg az ember.
Ugyanakkor ha azt hallod, vagy rájössz magad, hogy épeszű ember nem rugdossa meg szimpla élvezetből a többieket, tehát nem szabályt állítanak neked, hanem egy értelem diktálta egyszerű állítással van dolgod, sokkal könnyebben vonatkoztadot magadra (mivel jobb esetben épeszű embernek tartod magad) és "engedelmeskedsz" neki, mint egy rosszul vagy sehogy sem indokolt dogmának.

Hogy miért van mégis szükség a hitre? Ez nem az a kérdés, amit ebben az életben meg fogok tudni válaszolni, de vannak ötleteim. Azt hiszem, genetikailag kódolva van az emberekben, hogy valamiben kell hinnünk. Ezt nagyon ügyesen használják ki az első civilizációk óta a ostoba, vagy épp nagyon ravasz és lelkiismerettel igen gyéren ellátott embertársaink. (Gondolom, anno vagy a beszívott sámán volt az, aki elmesélte, mit flashelt, vagy voltak, akik rájöttek, hogyha úgy tesznek, mint egy beszívott sámán, akkor bármit elhisz a nép, amit mondanak. Persze, a megfogalmazás így borzasztó tiszteletlen, de a tartalom nagyjából helytálló.) A hülyeség elárasztotta a többi embert, és bumm, így lettek a vallások.

Isten meg vagy van, vagy nincs. Ahogy nagypapám mondta, majd meglátjuk, vagy nem. Aki hinni akar benne, higgyen, amíg nem árt vele senkinek, és önmagáért, a kimondott gondolataiért és tetteiért felelősséget vállal.
Én speciel azért nem hiszek semmiféle Istenben, pontosabban nem foglalkozom vele, mert nem gondolom, hogy ha van is, a legkevésbé is érdeklem. Továbbá az élet önmagában elég bonyolult és fantasztikus, akár létezik, akár nem. Az értelmét pedig mindenkinek magának kéne megtalálnia, mindenféle odaképzelt felsőbb hatalom nélkül.

Szép napot mindenkinek,

Iris

P.S.: Ha ezen bárki megsértődött, elnézést. Ezek a gondolataim. A változtatás jogát fenntartom... bár megtérni elég kis eséllyel fogok :)

Újabb blogot kezdtem (éljen, éljen, hurrá), annak biztos tudatában, hogy hamarosan nyilván megfeledkezem róla. Van rá esély, hogy nem, de nem mondhatnám, hogy szeretek úgy naplót írni, hogy bárki más elolvashatja. Sokkal közelebb áll hozzám a magamnak való írogatás, mint a kitárulkozás... úgy értem, miért reklámozzam a belső káoszom, ha megtarthatom magamnak is? 

Itt,  azt hiszem, inkább csak leírom, amiről éppen gondolkozom, ami éppen érdekel, és amihez az érzéseimnek és a magánéletemnek semmi köze. (Nem szeretném, ha a barátaim a blogomon olvasnák el, mi van velem éppen... Sajnálom, ha ezzel bárkinek csalódást okozok :P)

Gondoltam, talán felteszek még könyvajánlót, egyperces szómenéseket, képeket, hosszabb véleményeket, linkeket, meg hasonlókat. Kiderül, meddig húzom :) 

Üdv mindenkinek,

Iris

Amit hallgatok: Zagar - Wings of Love 

Amit olvasok: Boris Vian: Pekingi ősz & Draskóczy István: A tizenötödik század története

 Kedvenc színem: a barna... nem! a kék!